2014. máj. 2.

A határidő: anyák napja

Előre szólok, hogy aki nem szeret mások szerencsétlenkedéseiről olvasni, az itt hagyja abba!!!

Most ugyanis olyan műhelytitkokra derítek fényt, amire nem lehetünk büszkék, mi ZsALeMkák.
De az élet néha megtréfál mindenkit, s mivel túl vagyunk a zűrökön, leírom, hátha már nevetni is tudunk rajta.

Kezdem az elején. Laptoptok elkészítésére érkezett megrendelés egy kedves ismerőstől, Krisztától, aki ráadásul már visszatérő vásárlónk: anyukája számára szeretne egy tokot, nem túl feltűnőt, horgolásosat, zsebeset, szépet. Szerencsére volt időnk személyesen is beszélgetni egy kicsit a mamáról, kérdezgettem az ízléséről, érdeklődéséről, így kiderült, hogy nagy szerelme a skandináv dizájn. Szereti a csíkosat, a mértani alakzatokat, a letisztult formákat, a színek harmóniáját, előjött Marimekko neve is, aki a legnagyobb kedvenc. Ekkor már tudtam, imádni fogom ezt a munkát. (Ekkor még úgy tudtam...) Keresgettem az anyagok között, válogattam, aztán eszembe jutott, hátha van valami szép maradéka a szekrény aljában eltéve a mamának a finn rokonok ajándékaiból. Volt, Kriszta meg is szerezte tőle. A történetét is elmesélte: eredetileg asztalterítőként érkezett, aztán blúzt varrtak belőle, s most az újrahasznosítás jegyében megint életre kel a laptoptok borításán.

Vittem haza izgatottan Dalmának, és a gyerekek nagy húsvéti tojáskeresése közben kiválasztottuk a horgolt rátéthez színben illő fonalat.
A rajzot az elképzelt tokról már korábban átküldtem Krisztának, lelkesen fogadta.

Itt kezdődik a dráma: az ünnep után hazaérkezve a kincsként őrzött textil csomagja sehogyan sem akart előkerülni. Minden táska minden zsebe átnézve. Az otthoni babakocsi párnái Anyu által kiforgatva. Az összes szoba, a kert minden zuga, sőt a kukák a másik Mami által végig kutatva. Itthon újra minden táska, szekrény, fiók átvizsgálva. Három nap telt el. Migrén. Kétségbeesett telefon Dalmának, keresse még, ahol csak tudja, ötletem sincs, merre. Szűkszavú sms este fél tízkor: "megvan".
Régen éltem át ekkora megkönnyebbülést! De az anyag Kunszentmiklóson. Hogy jut fel hozzám, Budapestre? A férjek régebben egymáshoz közel dolgoztak, reméltük, elvállalják a postás szerepet most is. Kimaradt a számításból, hogy már kicsit sincsenek közel, idejük, energiájuk és kedvük sincs erre a megbízatásra.
Nem gond, majd elautózok én Lackó babával a sógorhoz, átveszem a csomagot. Dalma be is készítette a Pestre járó autóba. Aztán jobb ötlete támadt: mi lenne, ha találkoznánk Taksonyban, az egyik kedvenc fonalboltunkban, akkor mindketten ugyanannyit vezetnénk, picit vásárolhatnánk és még az akkorra elkészült horgolt rátétet is ide tudná adni. Remek ötlet, másnap reggel indulunk! Jó volt találkozni, csemegézni az új termékek között, jó volt látni, milyen szép lett a horgolása. De az már nem volt jó, amikor lesápadva közölte: ** (ez nem leírható), az a ** anyag a másik kocsiban maradt! ****** *** Én sem örültem, de arra jutottam megint:
Nem gond, majd elautózok én Lackó babával a sógorhoz, átveszem a csomagot. A gyerek viszont ekkorra már ordítósra fáradt, szirénázva hajtottunk fel az autópályára. A rossz irányba. A Csepel szigeten egy szoptatás, nyugtatás erejéig megállás, majd ügyes visszafordulás az M0-ra, immár tényleg Budapest felé. Lackó újra üvölt, amikor jön a telefon, sógorom elvállalta, hogy este beadja hozzánk a cuccot. Varázsütésre elalszik a baba, a forgalom gyérül, az újrakezdődő fejfájás elillan.
Esti sms-váltásunk Dalmával:
-én: "itt van az urad, cuki"
-ő: "Ne ezt írd, a kezedben van az anyag?" Ott volt. Végre.
Ez tegnapelőtt történt. Tegnap délelőtt az én uram volt cuki, és elvitte az összes gyerekünket itthonról, így a varrni valók nagy része elkészült.




Még kézimunka maradt, a mai kirándulás piknik programpontjába illesztve próbáltam két baba-elhárító anyukabarátnő segítségével befejezni a befejezendőket - eleinte kevés sikerrel.


Végül csak kész lett - és hozzá tartozik az igazsághoz, hogy imádtam csinálni, még így is!






2014. jan. 16.


Papucsmizéria

 
Legyen a lábadon papucs!
Húzzál fel valamit a lábadra!
Ne legyél mezítláb!
Vedd már fel a papucsodat!
Már megint nincs a lábadon semmi!
Papucs??
Ne legyél zokniban!

Lehetne még folytatni a sort, hiszen kértem már szebben, és ezeknél a mondatoknál sokkal csúnyábban is, hogy viseljen az én két szép drága gyermekem idehaza valamilyen lábbelit.
Lassan kilenc éve, hogy mondogatom, és nincs foganatja. Nem használ a szép szó, a kérés, könyörgés. Nem használ a fenyegetés, a kiabálás, a riogatás mindenféle felfázással, meg csípős pisiléssel. Nincs olyan mondat, ami ennyiszer elhagyta a számat, mint e témakörben. A gyerekek pedig ennek ellenére nagy ívben tojnak a kérésre. Pillanatnyilag lehet, hogy felhúzzák, de a következő pillanatban már le is veszik. 

Nekem ebből elegem van! 

Elhatároztam, hogy olyan lábbelit készítek nekik, ami kényelmes, meleg, egyedi, mégis jól is néz ki, vagy legalábbis a gyerekeknek tetszik. 
Íme az első pár elkészült:


Nagyon munkás darabok ezek a tutyik, főképp, hogy megpróbáltam leírni a mintát, ami kipattant a fejemből. 
Amint hazajön a nagyobbik kisasszony az iskolából, felavatja. A puding próbája az evés, ha nem hordja, feltöltöm a webshopba, és eladom. A gyereknevelést pedig ezzel egy időben feladom. :)

D.